A következőkben egy ma már nem használt, de annak idején mérföldkőnek számító technológiát mutatunk be röviden. Választásunkat nyomatékosan indokolja, hogy ez a technológia használta először a reflektív LCD eszközt, amely később alapja lett a ma használatos LCoS (D-ILA, SXRD) technológiáknak. Az ILA projektor valamiféleképp egyesítette a képcsöves (CRT), az olajfilmes (Eidophor, Talaria) és a (későbbi) LCD technológiák előnyös tulajdonságait.
Az eredmény egy nagy fényerejű és nagy felbontású készülék, amely – bár mai szemmel még mindig túl nagy méretű volt – a mostani korszerű projektorok közvetlen őse, lezáró határkő az analógból a digitális korszakba való átmenetben. Az ILA projektor az analóg elektronikus vetítés hattyúdala volt, és ma már tökéletesen érthető, hogy nem tudta sikerrel felvenni a versenyt a korszerűbb digitális projektorokkal.
Rövid élete során készült egy nagymoziba szánt változata, 12.000 lumen fényerővel, és több „kisebb” modell, 2000 és 6000 ANSI lumen közötti fényerővel. Az utóbbiakkal változatos felhasználási területeket céloztak meg (sportcsarnokok, nagy előadótermek, koncertek, egyéb speciális helyszínek).
Bal oldali kép: A Hughes-JVC ILA-12K moziprojektor. Fényereje 12.000 lumen volt, a fényforrás 7000 W-os xenonlámpa. A megjeleníthető képsorok száma 1280, a vízszintes felbontás 2000 képpont volt, amit a raszteres megjelenítés következtében csak a vezérlő képcsövek felbontása határolt
Jobb oldali kép: Az ILA vetítők egy kisebb változatának képe (a D300-as sorozat egyik tagja). A sorozatnak több altípusa volt 2000 és 6000 ANSI lumen közötti fényerővel. A kontrasztarányt 1200:1-ig sikerült felvinni az „SC” modelleknél. A feldolgozható felbontás 2500 x 1340
Képünk a valóságos arányokat nem tükrözi, mivel a moziprojektor természetesen jóval nagyobb volt a D300-as sorozat tagjainál
Az ILA projektorok működési elvét (egy csatornára, vagy ha úgy tetszik, egy színre vonatkoztatva) a reflektív LCD-ről szóló írásunk végén már bemutattuk. Valójában a „gyenge” (kis fényerejű), ráadásul az infravörös tartományban megjelenített képet, amelyet egy speciális képcső (CRT) állít elő, „felerősíti” a fénymodulátor eszköz – innen az ILA elnevezés (ILA = Image Light Amplifier). Különben az eszköz eredeti neve fotoaktivált „folyadékkristály fényszelep” (LCLV), és hamarosan bemutatjuk, hogy miben is állt ennek az eszköznek az újszerűsége vagy különlegessége. Fontos tudomásul vennünk, hogy minden egyéb tulajdonsága mellett ez volt az első, projektorban alkalmazott reflektív LCD megoldás.
Lássuk ezek után az ILA eszköz felépítését:
Az ILA eszköz felépítésének vázlata. Az ábrán nem tüntettük fel a képcsövet, amely a beíró fényt szolgáltatja az infra tartományban, továbbá a fényhasító prizmát (PBS), amelyen keresztül a lámpa síkpolarizált fényének s-hullámú összetevője érkezik. A reflektált fény a vezérelt LCD cellán áthaladva már elliptikusan polarizált, de a PBS csak a képinformációt hordozó p-hullámú összetevőt ereszti át az objektív felé. A folyadékkristály itt egyetlen összefüggő (nem pixeles) tömböt alkot, amelyben pontról pontra, analóg módon változik a molekulák pozíciója, a moduláló képnek megfelelően
A működés részletes magyarázata a következő:
A képcső a szokásos módon raszteresen (az idő függvényében pontról pontra és sorról sorra) megjeleníti a képtartalmat (beíró fény), amely egy üveglapon és a bal oldali átlátszó elektródán keresztül a fotokonduktív rétegre kerül. A fotokonduktív tulajdonság azt jelenti, hogy ennek a rétegnek a vezetőképessége a rá eső fénynek (ezúttal a képpontok változó fényességének) megfelelően változik. A fotokonduktív réteg másik oldalán egy fényzáró réteget találunk, mert természetesen meg kell akadályozni, hogy a fotokonduktív réteg vezetőképességét a lámpa másik oldalról jövő fénye is befolyásolja. A következő réteg a reflektív LCD lényegi eleme, egy tükör (az ILA eszközben egy dielektromos, azaz szigetelő tükör, a mai reflektív LCD chipekben vezető anyagú tükör), amelynek egyetlen, de annál fontosabb feladata a fényforrásból érkező fény visszaverése.
A két átlátszó vezető elektróda között lévő fotokonduktív réteg, a fényzáró réteg, a dielektromos tükör és az LCD cella a beállító (alignment) rétegekkel és az oldalsó lezárásokkal egy kondenzátort alkot, amelyre váltakozó előfeszültség van kapcsolva. Amikor nincs kép a beíró CRT-n, a fotokonduktív réteg ellenállása nagyon nagy, emiatt a váltakozó feszültségnek csak igen kis része esik a folyadékkristályra. Amikor a CRT kirajzolja a képet, a fotokonduktív réteg ellenállása pontról pontra változik (az adott pont fényerejének megfelelően), és ezzel ellentétes értelemben nő vagy csökken az LCD-re jutó feszültség, amely tehát pontról pontra, sorról sorra pontosan meg fog felelni a moduláló kép fényerőváltozásának.
Azt azonban már tudjuk (lásd a reflektív LCD működéséről szóló írást), hogy az LCD molekulái a feszültség nagyságától függő mértékben a beeső polarizált fény irányára merőleges irány felé fordulnak el, és a kettős törés jelenségének köszönhetően a visszavert fény elliptikusan polarizálttá válik. A „fényhasító” prizma, amely a fenti ábrán nincs feltüntetve, a visszavert fényből éppen a beeső fény polarizációjával ellentétes (arra merőleges) összetevőt engedi át az objektív felé. A leírt módon megvalósul a „képerősítés”: a képcső gyenge infra fénye modulálja a nagyteljesítményű xenonlámpa fényét.
A Hughes-JVC 320S ILA projektora (a burkolat felső része eltávolítva)
A raszteres képalkotás járulékos előnye, szemben a fix felbontású pixeles képalkotással, hogy címző képforrásként extrém nagy felbontású CRT-t használva a projektor felbontása is nagyon nagy, és szabadon skálázható lehetett. Mindez abban a korszakban (a ’90-es évek elején), amikor az éppen piacra hozott első transzmisszív LCD-t használó, pixeles struktúrájú projektorok (Epson, Sharp) még relatíve nagyon kis felbontásúak, és az ILA vetítőnél jóval kisebb teljesítményűek voltak, igaz, a megcélzott felhasználási területük is más volt.
A jövő azonban, mint említettük, a Hughes-JVC ILA projektornak nem hozta meg a várt sikert. A transzmisszív LCD technológia gyorsan fejlődött, és megjelent a színen a DLP technológia is, amely alkalmassá vált az extra nagy teljesítményű projektorok készítésére.
A sorsdöntő időpont a Phantom Menace (Baljós Árnyak, a Csillagok Háborúja negyedik – cselekmény szerint első – epizódja) bemutatója 1999. július 18-án, egyidejűleg két-két moziközpontban, Los Angelesben, illetve New Yorkban. Mindkét városban az egyik moziban a Hughes-JVC ILA-12K projektorát, a másik moziban a Texas Instruments 3-chipes DLP projektorát használták a vetítéshez. A közönség nagyrészt filmes szakemberekből állt. Az egyik kérdés az volt, hogy a hagyományos filmes vetítés helyett milyen esélyei vannak az elektronikus/digitális vetítésnek, a másik kérdés pedig az, hogy a Hughes-JVC vagy a Texas Instruments technológiája legyen a „kiválasztott”. A többi már történelem: a DLP győzött, a mozik digitális átállása megtörtént, celluloid filmre pedig ma már ritkán forgatnak, és az utómunka, a „filmek” disztribúciója és vetítés ezekben az esetekben is digitális.
Mindazonáltal maga a reflektív LCD, és a rá épülő digitális technológiák (valójában ugyanazon technológia változatai) – az LCoS, a D-ILA és az SXRD, legújabban az Epson „reflektív 3LCD” vagy LCoQ) – azonban rendkívül sikeresnek bizonyulnak, sok tekintetben túlszárnyalva az egymással versengő (transzmisszív) LCD és DLP technológiákat. Igaz, hogy a legnagyobb teljesítményű 3.chipes DLP projektorok uralják a nagymozikat, de a közepes mozitermekben nem kevés Sony SXRD és JVD D-ILA projektor található, nem beszélve a házimoziról, ahol a high end és a felső-közép kategóriájú szegmensben határozottan deffenzívában van velük szemben az 1-chipes DLP technológia, a 3-chipes DLP pedig aránytalanul drága.
Projektor.hu
