Amit a projektor adatlapja mond, és amit elhallgat
2012. november
Az első részben megpróbáltuk hangsúlyozni, hogy a többi megjelenítési módszerhez, eszközhöz képest a vetítés esetében lényegesen nagyobb szerepet kap a környezet, ahol a vetítés történik, és maga a megjelenítő felület is. Most a környezettől részben elvonatkoztatva elkezdjük vizsgálni a projektorok jellemzőit, éspedig praktikusan azokat az információkat előtérbe helyezve, amelyeket a gyártók az adatlapjaikon, kézikönyveikben vagy ismertetőikben feltüntetnek. Kísérletet teszünk ezek értelmezésére, és a félreértések feltárására.
Egy-egy új projektor megjelenésekor az erről szóló hírekben majdnem minden esetben elmaradhatatlanul szerepel a fényerő (fényáram – luminous flux) értéke, a saját vagy natív felbontás („a” x „b” pixel) - ebből következően a natív képformátum (aspect ratio, pl. 16:9) -, és a kontrasztarány (contrast ratio). Ezen kívül általában szerepelnek a projektoron található csatlakozófajták, a projektor működését meghatározó alaptechnológia (lényegében a fénymodulátor chip(ek) típusa), a vetítőobjektív jellemzői, és néhány más adat.
A részletes adatlap (specifikáció), amely a nyomtatott brosúrákban, használati útmutatókban vagy ma már az internetes oldalakon megtalálható, a fentieknél lényegesen több információt (jellemzőt) tartalmaz, köztük ugyanolyan fontosakat, mint a fent megnevezettek.
Haladjunk azonban szép komótosan, és foglalkozzunk először a három fenti tulajdonsággal. Hamarosan a többire is sort kerítünk.
A fényerő (fényáram)
Talán unalmas, mert már sokszor említettem, hogy bármilyen kifejező a „fényerő” elnevezés, pontatlan és megtévesztő is egyúttal. Nem kis mértékben azért, mert a fénytechnikában van egy fényerősség (luminous intensity) nevű mennyiség, amely fogalmilag meglehetősen eltérő, a magyar név alapján viszont elég könnyű őket összekeverni. Ezen felül nyelvünkben a világosság vagy fényesség (brightness) szubjektív jellemzőt is számtalanszor nevezik fényerőnek, de pl. a vetítőobjektívnek is, mint minden objektívnek, van „fényereje”…
Szumma szummárum, a kisugárzott fénymennyiség "becsületes" neve FÉNYÁRAM, nem pedig fényerő, ennek ellenére mindkét elnevezést használni fogom, ha nem ad okot a félreértésre. A fényáram teljesítmény jellegű mennyiség, mértékegysége a lumen (lm), és „csak” azért nem wattban adják meg, mert – talán első hallásra furcsának tűnhet – nem tisztán fizikai, hanem ún. pszichofizikai mennyiség. Ez röviden annyit jelent, hogy a lumen értékek már tükrözik látásunk (az ember vizuális érzékelésének) sajátosságait is. Nevezetesen, hogy a szemünk érzékenysége a különböző hullámhosszúságú fényösszetevőkre más és más. Az érzékenység maximuma 555 nm hullámhosszhoz tartozik, itt 1 W sugárzott teljesítménynek 683 lumen fényáram felel meg, vagy fordítva, 1 lumen fényáram létrehozásához 1/683 W sugárteljesítmény elegendő.
Leegyszerűsítve a dolgot, egy ugyanolyan teljesítményű, mondjuk 1 wattos kék vagy vörös fényforrás fényárama lumenekben jóval kevesebb, mint a zöld vagy sárgászöld fényforrásé – ugyanis ez utóbbit érzékeli a szemünk a legvilágosabbnak. További részletek erről a témáról ITT olvashatók.
A szemünk nem egyformán érzékeny a különböző hullámhosszúságú fényösszetevőkre. Ugyanolyan fizikai teljesítményű kék (rövid hullámhosszúságú) vagy vörös (hosszú hullámhosszúságú) fény sokkal sötétebbnek látszik, mint a középső (zöld) tartományban lévő fényösszetevők. Ezt a görbét az elmúlt 80 évben többször pontosították (főleg a kék tartományban), de az eltérés gyakorlati szempontból nem mondható nagyon lényegesnek
A projektorok maximális fényáramát alapesetben „nyitott” fénymodulátor, azaz a képpontok fehérszintnek megfelelő vezérlése mellett, és általában a lámpa fényének spektrumát nem befolyásolva (azaz natív módban) mérik, ilyenkor a kilépő és a vászonról visszaverődő fény természetesen „fehér”. Hogy miért idézőjelesen fehér, arra később visszatérünk.
Egy projektornak az objektíven keresztül kilépő fényárama (a projektor „fényereje”) lényegesen kisebb, mint a projektorban működő izzó, esetleg más fényforrás fényárama, hiszen magában a projektorban, beleértve az objektívet is, tetemes fényveszteség lép fel a különféle optikai elemek (tükrök, prizmák, lencsék, szűrők stb.) és más okok miatt is, a technológiától függően.
A lumen mellett vagy inkább helyett a projektorok fényerejét ún. ANSI lumenben szokás megadni. Ez nem jelent a lumentől eltérő mértékegységet, csak egy szabványosított átlagolási eljárást, ugyanis a fényáram eloszlása a téglalap alakú vetítési felületen nem teljesen egyenletes, középen nagyobb a fényerő, mint a széleken. Az átlagolás az általánosan elfogadott amerikai szabvány (erre utal az ANSI – American National Standard Institution) ajánlása szerinti 9 ponton mért értékekből történik. Ezek a pontok: a kilenc egyforma téglalapra osztott felületen a téglalapok középpontjai.
Az ANSI lumen meghatározásakor a jelölt 9 ponton mérik a fényáramot, majd ezeket az értékeket átlagolják
Mielőtt konkrét fényerőértékeket emlegetnénk, sajnos fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az adatlapokon a gyártók az elérhető fényerő abszolút maximumát közlik ANSI lumenben, amely általában a lámpa natív fényáramából származik, és nem a valódi vetítési helyzetekben használható fényerőt jelenti. Ez utóbbi jó esetben 15-20%-kal, olykor 40-60%-kal (pl. kalibrált mozivetítésnél) kisebb az adatlapon megadottnál. Tehát a következőkben a névleges (gyári), és nem a reális adatokról beszélünk – hiszen a célunk most a gyári specifikáció értelmezése.
A projektorokban ma még túlnyomórészt használt nagynyomású kisüléses higanylámpák „fehér” fényének spektrumában ugyanis túlsúlyban van a zöld tartomány, ami a lumenekben mérhető fényerő értékét, és a szubjektíve érzékelt világosságot is megnöveli, a szemünk fent említett változó spektrális érzékenysége miatt. A „fehér” fény így zöldes elszíneződést kap, aminek következtében a vetített kép nem lehet színhelyes, a színhibák meglehetősen zavaróak lehetnek. A zöld összetevő arányát többé-kevésbé lehet korrigálni (csökkenteni), ekkor viszont a fényerő jóval kisebb lesz. Ezért tapasztaljuk azt, hogy egy bekalibrált projektor fényereje gyakran „köszönő viszonyban” sincs az adatlapon megadottal. (A kalibrálás persze nemcsak színbeállítást jelent, hanem sok minden mást is, lásd ITT.)
Az extra nagy nyomású kisüléses (HID) lámpák, pl. az UHP lámpák spektrumában jóval több a zöld és sárgászöld összetevő, mint a kék és a vörös
Az első digitális projektorok megjelenésekor a 3-400 ANSI lumen fényerő kiváló értéknek számított, ma már a kis hordozható vetítőktől is elvárjuk a 2000 ANSI lumen körüli fényerőt, a jobbaktól a 3000-3500 ANSI lument. A szokványos installációs (fix telepítésű) projektorok 4-5000 vagy még több ANSI lumenesek, a nagy rendezvényekre, koncertekre, óriás helyszínekre szánt vetítők pedig 15-20000 vagy akár 30000 ANSI lumen fényerejűek, és ugyanez mondható el a nagymozikban használt digitális moziprojektorokról is. A Christie cég legújabb lézeres moziprojektor prototípusa 70000 ANSI lumenes.
A prezentációs, üzleti felhasználású vetítőknél az általában nagy környezeti fény és olykor a nagyméretű vászon (nagyszámú hallgatóság) miatt van szükségünk nagyobb fényerőre, míg a mozikban (és a házimozikban) főleg a vászon mérete számít, mivel egyébként a filmek nézéséhez mindenképpen a lehetséges minimumra kell csökkentenünk a zavaró bevilágítást.
A házimozizáskor szokásosan használt 2-3 m széles vásznakból kiindulva, plusz erősen kontrollált (magyarán minél sötétebb) környezet feltételezve, bekalibrált állapotban akár 4-500 ANSI lumen, vagy a nagyobb vászonmérethez 800-1200 ANSI lumen bőségesen elegendő. Persze ez utóbbi a gyárilag feltüntetett adatra „átszámítva” durván 1500-2000 ANSI lument jelent.
Az eddig leírtakhoz hozzá kell tennünk, hogy azt, hogy a néző milyen világosnak látja a vetített képet, számszerűen sokkal inkább egy másik mennyiséggel, az ún. fénysűrűséggel (luminancia, luminance) szoktuk jellemezni, ez azonban a vászon méretétől és speciális tulajdonságaitól is függ (lásd a sorozat előző részét), mindamellett természetesen a projektor fényerejével is szoros összefüggésben van (lásd a már említett írást).
Az is ide tartozik még, hogy látásunk nem képes sem a fényerő abszolút értékének megállapítására, sem pedig annak meghatározására, hogy mondjuk a nagyobb fényerő kétszer vagy háromszor akkora, mint a kisebb. Az élőlények fényintenzitás-érzékelése (akárcsak a hangerő vagy az illatok stb. erejének érzékelése) egyébként nem lineáris, azaz a mérhetően kétszer, háromszor stb. akkora fényerőt nem érezzük kétszer, háromszor stb. világosabbnak. Ami az alsó és a felső fényerő értékeket illeti, annyit érzékelünk, hogy „túl sötét ”, vagy pedig „fárasztóan fényes” vagy „vakítóan világos” a kép. Ez egyébként a képfelületet körülölelő megvilágítástól is függ, amelyhez a szem adaptálódik. Emiatt csupán tapasztalati, hozzávetőleges határokat tudunk mondani a „megfelelő” fényerőre, éspedig mindig a környezeti feltételekhez, továbbá a vetítési felület méretéhez és tulajdonságaihoz igazodva. Ha a fénysűrűség (nem a fényáram) határairól beszélünk (lásd később), akkor a vászon mérete nem játszik szerepet – ezért is előnyösebb a használata a kép világosságának jellemzésére.
Röviden összefoglalva, az ANSI lumenekben mérhető fényerő (fényáram) a projektor fénykibocsátását jellemzi, a vetített kép vászonról „visszajövő” világosságát azonban sok minden más befolyásolja (mint az előző részben volt erről szó). A gyártók adatlapjain feltüntetett fényerő az elérhető maximumot jelenti, amely életszerű vetítési helyzetekben általában jóval fölötte van az optimális értéknek.
Saját felbontás
Ez az „a” x „b” pixel formában megadott érték a projektorban használt fénymodulátor chip (LCD panel, DLP tükör, LCoS chip) képalkotó pixeleinek fizikai számát jelenti. (Gyakori a natív felbontás vagy fizikai felbontás elnevezés is.). Mivel a mai digitális projektorokban a fénymodulátor chip pixelei kivétel nélkül négyzet alakúak, a vízszintes és a függőleges pixelszám egyúttal a kép oldalainak arányát, azaz a képformátumot is meghatározza (pl. 4:3, 16:9, 16:10 stb.)
A projektorok fejlődése során – ha leszámítjuk az analóg, katódsugárcsöves (CRT), amúgy kiváló, de túl nagy méretű és körülményesen beállítható, relatíve kis fényerejű, ám natív felbontásban szinte máig verhetetlen projektorokat – a natív felbontás folyamatosan emelkedett az elmúlt kb. húsz évben. Ez igaz az informatikai felhasználású, illetve a videovetítésre használt gépekre is. Az előbbi területen a felbontásértékek többnyire igazodtak/igazodnak a számítógépes szabványokhoz, az utóbbi esetben pedig értelemszerűen a videós szabványokhoz.
Kezdetben tehát voltak 640 x 480-as (VGA) vetítők, majd csakhamar megjelentek 800 x 600 pixel (SVGA) fizikai felbontású projektorok, és ez így ment tovább az egyre magasabb felbontások felé (XGA, SXGA, WXGA, SXGA+, UXGA, WUXGA…). A 4:3-as hagyományos natív formátumok mellett kijöttek más formátumú készülékek is, pl. 15:9-es (ritka), 16:10-es (egyre gyakoribb) és a 16:9-es (a videós HD felbontáshoz igazodó) képformátum. A 16:9-es videovetítők a WVGA-tól (853 x 480 pixel) indulva az 1280 x 720 pixelen át a Full HD (1920 x 1080 pixel) felbontásig „emelkedtek”, illetve a mozivetítők világában az ún. 2K-ig (2048 x 1080 pixel), illetve legújabban a 4K-ig (4096 x 2160 pixel).
Egészen új és érdekes fejlemény a 21:9-es (2,37:1-es) natív formátumú, egyébként függőlegesen a Full HD szabványnak megfelelő natív felbontású házimozi projektor megjelenése (2560 x 1080 pixel). Ez természetesen azt jelenti, hogy magának a fénymodulátor chipnek ekkora a fizikai felbontása.
Példák néhány videós (televíziós) és digitális filmes felbontásra. Az ábra jól szemlélteti az információtartalom közötti különbségeket
Fontos tudni, hogy a mai projektorok (immár jónéhány éve) gond nélkül képesek arra, hogy a natív felbontásuknál kisebb, illetve nagyobb felbontású bemeneti jelből is képet „csináljanak” (átméretezés vagy skálázás), ide értve a különféle formátumok megjelenítését is. Általános tapasztalat azonban, hogy a legjobb minőségű képet a projektor a saját felbontásával megegyező felbontású bemeneti jelből tudja előállítani.
Ha a képinformációt hordozó bemeneti jel felbontása kisebb a chip felbontásánál, a projektor „felskálázza” a jelet a saját felbontására, de természetesen a tényleges képfelbontás nem lesz nagyobb, mint eredetileg volt. Ha pedig a bemeneti jel felbontása nagyobb, a projektor elektronikája a jelet „leskálázza” a saját felbontására, így az eredeti felbontás lecsökken, de maga a megjelenítés megtörténik – bizonyos határig. A kisebb felbontású (SVGA, XGA) projektorok a „nagyon nagy” felbontású jelet (pl. UXGA, WUXGA, Full HD, nem beszélve a 4K-ról) nem mindig tudják feldolgozni és kivetíteni. A specifikációban azonban megtalálhatók az erre vonatkozó adatok.
Írásunk megjelenésének időpontjában az általános használatú prezentációs projektorok világában a leggyakoribb az XGA (1024 x 768) felbontású 4:3-as formátum, illetve a WXGA (1280 x 800) felbontású 16:10-es formátum. Ez utóbbi egyre gyakoribb, úgy tűnik, hogy uralkodóvá válik. A nagyobb, installációs vetítőknél pedig a WXGA mellett feljövőben van az UXGA, illetve WUXGA natív felbontás. Ez a jól felismerhető tendencia párosul a vetítők méretének, tömegének és árának csökkenésével. Mindez kicsit másként van a digitális mozivetítőknél, ahol a méretnek nincs akkora jelentősége, és az ár sem nagyon csökken – a minőségi paraméterek viszont állandóan javulnak. Ami a felbontást illeti, általánossá vált a 2K (2048 x 1080), illetve egyre gyakoribb a 4K (4096 x 2160) natív felbontás – lásd a fenti ábrát.
Ha a házimozi területét nézzük, a Full HD (1920 x 1080) vagy röviden 1080p lassan teljesen uralkodóvá válik, a gyártók egyre kevesebb 1280 x 720-as (720p) – ez is HD, csak nem Full HD – típust gyártanak. Első fecskeként megjelent egy-két olyan típus is, amely a 4K felbontású képtartalmat is vagy natívan, vagy némileg csökkentett fizikai felbontásban képes reprodukálni.
Az adatlapok a legtöbb esetben feltüntetik mind a natív felbontást, mind az összes lehetséges más felbontásértéket, amit a projektor képes fel- vagy leskálázni.
Kontrasztarány
A kontrasztarány (vagy gyakran egyszerűen csak kontraszt) általánosságban két különböző világosságú képelem vagy képrészlet fénysűrűségének arányát jelenti. [Az ún. színkontraszt egészen mást jelent, és bővebb kifejtést igényelne, ezért ebben a részben nem foglalkozunk vele.]
A kontrasztarány ilyen meghatározása azonban a kijelzők/megjelenítők, így a projektorok megítéléséhez túl általános, és helyette konkrétabb és praktikusabban használható definíció(k) fedi(k) le a kontraszt fogalmát.
Először is mérési szempontból egyszerűbb és célszerűbb a kontraszt fogalmát a kijelzővel/projektorral elérhető „legfehérebb” fehér és „legfeketébb” fekete fénysűrűségének arányára korlátozni, figyelmen kívül hagyva a szürkeskála köztes értékeit. Mellesleg a „fehér” fogalma maga is eléggé rugalmas (értsd: különböző fehér fények vannak, a szemünk elég széles tartományban alkalmazkodik az elszínezett fehér fényhez), egy projektor „feketéje” pedig a gyakorlatban sohasem tökéletesen fekete (ezért nem lehet végtelen nagy a kontrasztarány).
Ugorjunk egyet, és tegyük fel akkor a kérdést, hogy milyen kontrasztadatokkal találkozunk az adatlapokon, specifikációkban? De előtte tisztázzuk, hogy most nem a tényleges, a vásznon egy konkrét helyszínen megjelenő kép jellemzőjéről beszélünk, hiszen azt sok külső hatás befolyásolhatja (lásd az I. részt), hanem magának a projektornak a kontrasztadatairól. Ezek gyakorlatilag azokat a határokat jelölik ki, amelyek ideális körülmények között érhetők el a vászonra vetített képen.
Az egyik hasznos alapadat a kontraszt megítélésére az ún. full on/full off vagy röviden on/off kontrasztarány, amely a teljes felületén fehér és teljes felületén fekete kép egymás után (szekvenciálisan) mért fénysűrűségének aránya. Sokan szkeptikusan tekintenek erre az adatra, épen a szekvenciális jellege miatt, de a gyakorlatban jól bevált, amennyiben a projektor képességének határait kijelöli a sötét árnyalatok reprodukálásában. A jó on/off kontraszt azonban csak a helyes gammabeállítással (lásd a gammáról szóló írást) együtt tudja nyújtani a finom gradációfokozatok visszaadását a sötét tartományban – ez nagyon fontos kiegészítés.
A baj megint csak az, hogy a gyártók gyakran lényegesen nagyobb értékeket adnak meg a valóságosnál (vagy a reális vetítési üzemmódokban elérhetőnél).
A projektorok on/off kontrasztja a folyamatosan kiértékelt képtartalomtól függő ún. dinamikus írisz-szabályozással, illetve a lámpafényerő-szabályozással drasztikusan megnövelhető. Lényegében arról van szó, hogy minél sötétebb a képtartalom (jelenet), a projektor automatikusan annál kisebbre veszi a beépített íriszt, illetve a másik megoldásnál a lámpafényerőt. Az egész folyamatnak van egy időbeli tehetetlensége, és ennek mértékétől függ a szabályozás észrevehetősége. A durva beavatkozás (mértéktelen kontrasztnövelés) zavaró lehet, a finomabb megoldások jól működnek. Ennek ellenére vagy ettől függetlenül a lehető legjobb az, ha a projektornak ilyen szabályozás nélkül nagy az on/off kontrasztja – ezt hívjuk natív on/off kontrasztaránynak. A mai technológiák közül ebből a szempontból a legjobbak az LCoS (D-ILA, SXRD) chipekkel dolgozó vetítők, amelyek natív on/off kontrasztja eléri a több tízezres, néha százezres értéket (írisz-szabályozás nélkül!)
A másik fontos kontrasztadat az ún. ANSI kontraszt vagy „sakktábla” kontraszt, amely az egyidejű kontraszt speciális esete. Úgy határozható meg, hogy ANSI kontrasztábrát vetítünk (lásd a képen), amelynek 50%-a fehér, 50%-a fekete, és a téglalapok sakktáblaszerűen vannak elrendezve. (Általánosságban az egyidejű kontraszt a képfelület bármilyen sötét/világos arányára értelmezhető, és mozgókép vetítésénél valóban pillanatról pillanatra változó egyidejű kontraszt lenne mérhető a képen). Mármost a projektor ANSI kontrasztját úgy lehet megmérni (természetesen fekete szobában, és minden idegen fénytől mentesen), hogy a fekete anyaggal letakart vászonnak háttal, a fénymérőt a projektor felé fordítva külön megmérjük a 8 fehér mező fénysűrűségét, ezeket átlagoljuk, majd ugyanezt megtesszük a fekete mezőkkel, végül a kettőt arányba állítjuk egymással. A vásznat azért kell fekete anyaggal letakarni, hogy a vászonról az objektívbe verődő fény ne torzítsa a mérést.
Az ANSI kontraszt mérésére használt mérőjelnek megfelelő ábra (4:3 képformátum esetén)
Az ANSI kontraszt nagyon sokkal, technológiától függően akár két nagyságrenddel kisebb, mint a full on/full off kontraszt (egy példa LCoS vetítőnél: 30000:1 natív on/off kontraszt, 400:1 ANSI kontraszt), ezért az olyan gyártó, amely az adatlapján feltünteti a projektor ANSI kontrasztját, ritkább, mint a fehér holló.
Alapvetően az ANSI kontraszt és általában az egyidejű kontraszt nagyságát a fénymodulátor chip és az azt követő optikai elemekben, főleg az objektívben keletkező fényszóródás korlátozza. Ráadásul - ha nem ideálisak a vetítési körülmények, márpedig a legtöbbször nem azok - ennél is kisebb a „szoba ANSI kontrasztja”, ami nem jelent mást, mint a vásznon mérhető ANSI kontrasztot, amelyet egyfelől a projektor ANSI kontrasztja, másfelől a nem ideális helyiség és a környezeti hatások határoznak meg.
(A fentebb tárgyalt on/off kontrasztot ezzel szemben nem a helyiség reflektált fényei, hanem az korlátozza, hogy a fekete képjelnek megfelelő teljes "fekete" kép nem lesz nulla fénysűrűségű, részben a fénymodulátor chip fényáteresztése (LCD chip), részben a projektor belsejében létrejövő, teljes mértékben nem kiküszöbölhető, és az objektívbe bejutó fényszóródás/reflexiók miatt.)
Bár ebben és a következő részekben kifejezetten maguknak a projektoroknak a tulajdonságairól beszélünk, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a vászonra eső idegen környezeti fény (tehát amely kikapcsolt projektor mellett jelen van) drasztikusan képes lerontani azt a kontrasztarányt, amelyre a projektor önmagában képes, legyen szó akár az on/off kontrasztról, akár az ANSI kontrasztról. Van még egy zavaró tényező akkor is, ha ilyen idegen fény nem befolyásolja a kontrasztot, ez pedig a vetített képnek a helyiség falairól, mennyezetéről, a tárgyakról stb. visszaverődő és a vászonra eső fénye. Ez azonban - mint említettük - az on/off kontrasztot egyáltalán nem változtatja meg, viszont annál inkább rontja az ANSI kontrasztot.
Az on/off kontraszt és az ANSI kontraszt együttesen többé-kevésbé jól leírják a projektorok gradációs viselkedését: az előbbi inkább azt mutatja meg, hogy egyrészt milyen az elérhető "legfeketébb" fekete, másrészt hogy az alsó fénysűrűség-tartományban mennyire különböztethetők meg a finom árnyalati különbségek (ideális gammát feltételezve), az ANSI kontraszt pedig inkább a közepes és az annál magasabb átlagos fénysűrűségű kép dinamikáját befolyásolja.
Másfelől, ha az ANSI kontraszt helyett az általánosabb egyidejű kontraszt fogalmát használjuk, az egyidejű kontraszt a sötétebb jeleneteken akkor lesz nagyobb, ha az on/off kontraszt nagyobb. Így végső soron elfogadható ANSI kontraszt mellett a nagy on/off kontraszt a kívánatos. Ezt azt jelenti a projektortervezők számára, hogy ha sikerült elérni úgy kb. 400-500:1-es ANSI kontrasztot, fontosabb feladat az on/off kontraszt, mint az ANSI kontraszt további növelése. A kontrasztról részletesebben is tájékozódhat az olvasó egy másik írásunkból.
Az adatlapra, illetve az útmutatókban megadott értékekre visszatérve, talán nem meglepő, hogy a gyártók a lehető legnagyobb (általában egy fajta) kontrasztarányt adják meg, ami a dinamikus szabályozást használó projektoroknál természetesen a „dinamikus on/off kontraszt”, ennek hiányában a natív on/off kontraszt. Ám a legtöbbször ez is csalóka adat abban az értelemben, hogy a vetítési feladathoz illeszkedő választható vagy egyénileg beállított üzemmódban nem érhető el. Az ANSI kontraszt értékével szinte sohasem találkozunk a specifikációkban.
Folytatása következik
(A cikk harmadik része ITT olvasható)
Nagy Árpád
